Elvarratlan szálak beleolvasó

Előszó


Amikor kitaláltuk, hogy legyen egy saját szervezésű előadói estem, teljesen szabadon választhattam, hogy miről szeretnék beszélni. Az előadásaim és a könyveim témájának kiválasztása során mindig arra figyelek, hogy milyen problémával találkozom a leggyakrabban, mi az, ami a leginkább foglalkoztat.
Akkoriban történt velem, hogy egy számomra fontos ismerősöm váratlanul megkeresett. Régóta nem találkoztunk, nem is beszéltünk egy korábbi kellemetlen vitát követően. Amikor azt érzem, hogy igaztalanul vádolnak valamivel, vagy tévesen ítélnek meg, nem szeretném mindenáron meggyőzni a másikat az ellenkezőjéről, inkább eltávolodom. Ez persze nem feltétlenül jó megoldás, hiszen így kibeszéletlenül maradhatnak fontos kérdések. Viszont hiszek abban, hogy ha megérett az illető arra, hogy más oldalról is ránézzen a helyzetre, talán magától is eljut a felismerésig.
Így történt ez a mi esetünkben is: az ismerősöm kérte, hogy találkozzunk, amennyiben nyitott vagyok a beszélgetésre. Természetesen igent mondtam. Azzal kezdte, hogy rádöbbent, milyen igazságtalanul bánt velem, és szeretne emiatt bocsánatot kérni tőlem. Ez a felismerés már hónapok óta súlyos teherként ült rajta, de kínos volt neki felhívnia, tartott a reakciómtól. Egészen eddig a beszélgetésig azt hittem, hogy engem ez a korábbi konfliktus egyáltalán nem is foglalkoztat – mégis, amikor békében elköszöntünk a végén, azt éreztem, hogy szinte lebegek a könnyűségtől. Akkor realizáltam, hogy valójában én is cipeltem ennek a lezáratlan ügynek a terhét, amit szőnyeg alá söpörtem, hogy könnyebb legyen továbblépni.
Megfogalmaztam magamban, hogy érdemes időnként elővenni ezeket a korábbi megoldatlan konfliktusokat, mert jobban blokkolhatnak minket, mint hinnénk. Így jött az elvarratlan szálak témaköre.
Azért is gondoltam, hogy fontos ezzel a témával foglalkozni, mert nem igazán találkoztam még olyan emberrel, akinek ne lett volna legalább egy olyan története vagy kapcsolata, amiről azt érezte, hogy valamiért nem tudta lezárni - vagyis nem tudta elvarrni a szálakat. Óriási súlyként nehezedhetnek ránk azok a kapcsolatok, amiket nem tudtunk elengedni, azok a bennünk maradt kérdések, amikre nem kaphattunk választ és magyarázatot, azok az érzelmek, amiket nem tudtunk kifejezni, vagy azok a konfliktusok, amiket nem tudtunk megbeszélni. Ott ülnek a vállunkon, nem engedik meg, hogy feloldódjunk, nem adnak lehetőséget a kinyílásra, mert lekötnek és nyomasztanak. Azt érezzük, hogy amíg nem zárjuk le ezeket magunkban, addig bele sem tudunk vágni valami újba.
Sok jel utal arra, hogy egy elvarratlan szál akadályozza a kiteljesedésünket. Rendszerint úgy jelenik meg a hétköznapjainkban, hogy nehéz szívvel gondolunk bizonyos személyekre, történésekre vagy emlékekre. Azt érezzük, hogy jobb lenne nem firtatni azt a témát, örülnénk, ha nem futnánk össze azzal a bizonyos személlyel, mert úgy sejtjük, hogy valami nehéz érzést és felismerést hozna számunkra a szembesülés. Egy idő után aztán be kell látnunk, hogy nem tudjuk elkerülni azt, hogy szembenézzünk a számunkra fájdalmas tényekkel, válaszokkal és érzelmi megélésekkel.
Ezek az elvarratlan szálak erősen rombolhatják az érzelmi, mentális és fizikai jóllétünket. Az elnyomott, feldolgozatlan érzelmekből fakadó emocionális stressz negatívan befolyásolja a hangulatunkat, önbizalmunkat, általános érzelmi állapotunkat. Ez az állandósult belső feszültség hosszú távon kimeríti a szervezetet, különböző fizikai tüneteket - fejfájást, emésztési problémákat, állandó izomfeszülést, általános testi fájdalmakat -, akár különböző pszichoszomatikus betegségeket is okozhat. Természetesen nem csak fizikailag, hanem érzelmileg is elfáradunk ebben, szorongásos és depresszív tünetek egyaránt kialakulhatnak. A megoldatlan érzelmi ügyeink előidézhetnek kapcsolati nehézségeket, hatással lehetnek az érzelmi reakcióinkra, kommunikációnkra, intimitásra való képességünkre. Bizalmatlanságot érezhetünk olyan helyzetekben, amelyekben egyébként nem lenne indokolt, de a korábbi feldolgozatlan emlékeink miatt nem tudjuk reálisan értékelni az adott szituációt. Előfordulhat az is, hogy olyan konfliktusok jelennek meg az életünkben, amik a múltban fel nem oldott veszekedésekre emlékeztetnek. A bennünk felgyűlt feszültségek befolyással lehetnek egy új kapcsolat iránt való nyitottságunkra: hiába lenne lehetőségünk az elköteleződésre, inkább a távolságot választjuk. Számolnunk kell önértékelési problémák megjelenésével, hiszen az önmagunkkal való viszonyunkat és a képességeinkre vonatkozó hiedelmeinket is károsan befolyásolhatja egy el nem simított életesemény, ha egyéb magyarázat és válasz híján csakis magunkban keressük az okot.
Hihetetlenül felszabadító az, ha szembenézünk ezekkel az elvarratlan érzelmi szálakkal. Olyan, mintha már régóta cipelt, mázsás érzelmi terhektől válnánk meg, hosszú idők után úgy igazán fellélegezhetnék és elkezdhetnénk végre szabadon szárnyalni. Természetesen az önismereti munka elengedhetetlen ahhoz, hogy feltérképezzük magunkban ezeket a lezáratlan múltbéli kérdéseket. Először is be kell vallani önmagunknak azt, hogy az adott múltbeli történés igenis fontos nekünk - még akkor is, ha eddig távol tartottuk magunktól azt a beismerést, hogy annyira meghatározó számunkra, hogy még a jelenünket is befolyásolja. Félre kell tenni a büszkeségünket, és ránézni arra, hogy ki az, aki még mindig felzaklat - akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy nem érdemli meg, hogy ekkora hatással legyen ránk -, vagy mi az a helyzet, ami nem hagy nyugodni, pedig lehet, hogy szívünk szerint már rég túlléptünk volna rajta. Ennek alapvető feltétele az, hogy képesek legyünk az érzelmeink elfogadására, hiszen enélkül lehetetlen az, hogy tisztán lássunk.

Nagyon gazdagnak ígérkezett tehát ez a témakör, lelkesen készültem az előadásomra, ami mindig egyfajta kibontakozási lehetőség számomra. Szívesen mesélek történeteket az embereknek, amik hatására elgondolkodhatnak egy kérdésen. Nagy örömmel tölt el, amikor egy gondolat átadásával segíthetek abban, hogy képesek legyenek meghozni azt az elhatározást, hogy új utakon, vagy ugyanazon az úton másképp kezdenek el járni.
Amikor összeállt az előadás vázlata a fejemben, feszült izgalommal álltam a színpadra. Mindig, amikor egy új témával állok a közönség elé, nem lehet tudni, hogyan fog működni egy elmondott példa, melyik történet lesz az, amin keresztül megérkezik az az üzenet, amit mindenképp szeretnék átadni. Mindig vannak olyanok, amiktől sokkal többet reméltem, de valahogy mégsem reagál rájuk annyira a közönség. Előfordul az is, hogy egy történet esetében nem gondoltam volna, hogy az a kis mellékszál mennyire lényeges lesz az előadás íve szempontjából. Ilyen értelemben az első előadás mindig egyfajta kísérleti terep, ahol felmérem azt, hogy mennyire működik az adott téma, és azon belül egy-egy elem.
Ebben az esetben azzal szembesültem, hogy önként és dalolva dobtam el magamtól a legfőbb támaszomat, eszköztáramnak talán a legerősebb elemét: a humort. Aki ismer engem és volt már az előadásaimon, tudja, hogy nagyon szeretem a könnyed előadásmódot, a nevetést. Mindig is fontosnak tartottam, hogy egy témát úgy adjak át az embereknek, hogy abban legalább annyi felszabadult pillanat legyen, mint elgondolkoztató. Emiatt sokszor derűs, önfeledt hangulat jellemzi az estjeimet. Ezen az előadáson azonban ez másként alakult. Mérhetetlenül nehéz, súlyos történetek következtek egymás után. Egyszerűen nem tudtam ezekbe belevinni a humort, mert úgy éreztem, nem passzol hozzájuk. Azt éreztem, hogy egyre vághatóbb a csönd, és nehéz volt eldönteni, hogy ez mi miatt van: esetleg nem tudnak ezzel mit kezdeni az emberek, mást vártak tőlem, ami miatt most csalódást okoztam nekik?! Erős szorongás keletkezett bennem a színpadon, amit még inkább fokozott az, hogy tudtam, a baráti köröm, a szeretteim egy része is jelen van a közönség soraiban. Amikor lejöttem a színpadról, arra gondoltam, hogy számtalan ponton módosítani kell ezt az előadást, hogy igazán olyan legyen, amivel elégedett vagyok: még gyúrni kell rajta, kicsit fel kell lazítani, esetleg át kell gondolnom az elmondott témaköröket és példákat.
Utána kezdtem azon töprengeni, hogy az előadás közben megélt feszültségem – ha már az elvarratlan szálakról van szó - vajon milyen lezáratlan múltbéli dologra utalhat esetemben. Milyen érdekes, hogy a barátaim, szeretteim jelenléte nem megnyugtató, hanem szorongást keltő számomra...! Miért nem inkább az jut eszembe, hogy bármilyen teljesítményt is nyújtok, ők úgyis elfogadnak és szeretnek? Ehhez képest inkább megfelelési kényszert idézett elő bennem az a tudat, hogy ők is néznek és hallgatnak. Aztán azt a kérdést is fel kellett tennem, hogy vajon miért fontos nekem ennyire a humor, a könnyedség. Vajon miért csak akkor hiszem el, hogy elég jó a produkcióm, ha jól szórakoznak mások? Miért érzem a feladatomnak, hogy megnevettessek másokat? Vajon kit és miért kellett felvidítanom, hogy azt érezzem, jól teljesítek és megfelelően végzem a dolgomat? Ezek a kérdések már jóval mélyebbre vezettek… A bennem jelentkező szorongás és az azt követő kérdések segítségével ismertem fel azt, hogy - nem meglepő módon - van még mivel szembenéznem – dolgoznak bennem elvarratlan szálak ezen a téren.
Természetesen a magamnak feltett kérdésekre adott válaszaim nem erre a könyvre tartoznak - azokkal nekem van dolgom. Ugyanakkor meglepő volt, hogy számomra is mennyi tanulságot tudott hozni az az előadás, amit én állítottam össze. Ez az eset jól mutatja azt, hogyha valami szokatlan érzést vagy reakciót tapasztalunk magunkban, érdemes a mélyére menni. Vajon ez miről szólhat? Miért alakult ki ez a helyzet? Miért fontos ez nekem? Azért is osztom meg őszintén ezeket a gondolataimat, mert remélem, hogy a könyv olvasása hasonló boncolgatásokat, kérdéseket és felismeréseket indít el az olvasóban.
Az előadással kapcsolatos visszajelzések megdöbbentettek: nem azt támasztották alá, hogy mindenképpen a régi, szórakoztató énemet kellene visszahozni - egyszerűen csak más élményt nyújtott, mint amire nagyon sokan számítottak. Bízom benne, hogy nem okozok csalódást azoknak az olvasóimnak, akik a korábbi köteteim miatt most is egy könnyedebb hangvételű olvasmányt vártak. Ezzel a könyvvel olyan új oldalamról ismerhetnek meg, ami lehet, hogy nem annyira humoros, mint eddig. Viszont reményeim szerint elgondolkodtató kérdéseket vetek majd fel: olyanokat, amelyek megválaszolása az életünk lezáratlan dolgainak rendezéséhez elengedhetetlen.